Öncenzúra Blog

Még nem látni a felsőoktatási átalakítás fiaskójának végét, de az biztos, hogy a kormánynak is meg kell fizetnie a maga tanulópénzét a súlyosan elhibázott kommunikációért. Sajnos úgy tűnik nem tanul a korábbi hibáiból és minden érdemi változtatási kísérletet, intézkedést, még a törvénybe iktatás előtt, de társadalmi vitákat nélkülözve kész tényként tár nyilvánosság elé, ami vörös posztó az ellenzék hivatásos hangulatkeltőinek. Ennek rendszerint az a következménye, hogy utólag kényszerül magyarázkodásra, megalkuvásra és ha enged is a követeléseknek, akkor is az emberek már csak arra fognak emlékezni, hogy ez a csúnya, rossz kormány valami gazságot akart már megint ránk kényszeríteni. Hogy pontosat mit is akartak csinálni és miért az általában a feledés homályába merül. Most is kétkedve nézem a diákok megmozdulásait és nehéz megértenem az mögöttük meghúzódó indulatokat. Persze nagyon derék, hogy felemelik a szavukat az utánuk jövő generációk érdekében (amennyiben tényleg ez motiválja őket), de nem lehet nem észre venni, hogy sokan mennyire tájékozatlanok a kérdésben. A híradásokban megszólaló résztvevők felületes vagy sokszor nem létező ismeretei a témáról, még lehet, hogy a média szelektív torzításának eredményei, de az hogy Hoffmann Rózsát a Nemzetgazdasági Minisztériumban próbálták meg keresni, mikor politikában egy kicsit is jártasabbak számára tudva levő, hogy nem ennél a tárcánál dolgozik, már komolyan elgondolkodtató.

Pedig épp az lenne a lényeg, hogy minél többen megértsék a lényeget. Azért kellene ennek a témának nagy nyilvánosság előtt napirenden lennie, hogy lehetőleg mindenki számára megvilágosodjon, hogy honnan hova akarunk eljutni, miért és milyen eszközökkel és ezek hogyan fognak működni. Ez nagy odafigyelést és megértést kíván valamint normális párbeszédet, nem pedig ökölrázást és mentegetőzést, mert ebből a szituációból így mindenki rossz szájízzel távozik, bármi is legyen a végeredmény.

Az ugyanis nem kérdés, hogy a felsőoktatás a mostani állapotában rossz és rossz irányba tart, ezért radikális változtatást igényel. Az egyetemek nyomda módjára ontják a diplomákat. Ma már szinte mindenkit felvesznek a középiskola után valamilyen főiskolára vagy egyetemre. Az ő szüleik korában még nem így volt, akkoriban egy diploma biztos útlevelet jelentett a jólétbe. Ezek a szülők ezzel a világképpel taszigálják gyerekeiket az egyetemek padsoraiba, akik közül sokan bizony csalódni fognak. Ámulatba ejtő, hogy egyesek manapság milyen gyenge képességekkel kaphatnak diplomát. Gazdasági felsőfokú végzettséggel sokan egy súlyozott átlagot nem tudnak kiszámolni vagy egy egyszerűbb excel táblát nem tudnak kezelni. Azt is látni kell, hogy az egyetemi lét életforma lett, diákok évekig ragadnak a rendszerben és sokan közülük nem végzik el tanulmányaikat. Ezek tények, kár vitatkozni rajtuk, aki egy kicsit figyelmesen körülnéz, észre kell, hogy vegye. Ezt pedig ki kell mondani és fel kell tenni a megfelelő kérdéseket!

Ez a mostani változtatás valóban nagyon sok kételyt és kérdést felvet és megértem az ellenérzéseket/félelemeket vele kapcsolatban, ráadásul kétségtelenül nagyon rosszul volt időzítve. Megérne egy nagyobb volumenű társadalmi vitát egy normálisabb diskurzus-térben. Ez lett volna az első lépés jóval előbb és akkor most arról beszélnénk amiről kell. Meg kéne próbálni most is erről az alapról indítani a párbeszédet minden fél oldaláról.

A fenti képen látható "télfának" nevezett installáció díszeleg idén Brüsszel főterén az éveken át megszokott karácsonyfa helyett. Kezdetben felröppent a hír, miszerint a muszlim lakosság vallásos érzületét kímélendő tekintenének el idén a karácsonyfa már-már bigott szimbólumának állításától, de ezt a városvezetés később cáfolta.  Az újítás sokakból nemtetszést és elégedetlenkedést váltott ki, az alkotást elnézve érthető módon. Ez a  karácsonyfához képest meglehetősen lélektelen valami, közel sem közvetíti azt a melegséget, amit egy hagyományos díszes fenyő sugároz. Én nem vagyok az újító ötletek, a modern művészetek ellen. Az új gondolatok, szemléletmódok és ábrázolások utat kell, hogy törjenek maguknak, de a fenti alkotás szerintem remekül példázza, hogy hol vannak ennek a határai. Mindennek megvan a maga helye, így a hagyományoknak is. A korszellem elvárja az állandó változást, a ternddiktálás-trendkövetés egyre gyorsuló ciklikusságát, de van aminek az értékét pont az állandósága és változatlansága adja, ilyen a karácsonyfa állításának hagyománya is. Külön abszurdnak találom, hogy az egyik tv tudósításban megjegyezték, hogy a művész különös hangsúlyt kívánt fektetni a környezetvédelemre alkotásában, ezért energiatakarékos világítást használt. Hát ez nem tudom, hogy mennyire jön át. Hogyan nevelhetne környezettudatosságra egy egy kockákból álló villózó valami, ami egy növényt helyettesít. Tudom, hogy a fenyőt kivágni sem szép dolog a (mondjuk a Greenpeace szerint), de ebből az installációból hiányzik a lélek, az élet. Semmit nem mond a környezetről. Jól kifejezi viszont a korszellemet. Ez a "télfa" csak távolról emlékeztet minket a karácsonyfára, éppoly távolról, ahogyan az emberek emlékeznek a karácsony eredeti mondanivalójára.

Nagy felháborodást váltotott ki az a fotó, ami nemrég jelent meg a New York Post címlapján egy embert ábrázolva pillanatokkal azelőtt, hogy a metró halálra gázolja. Miután a kép bejárta az internetet, a közösségi oldalakon és fórumokon kommentezők leginkább azon akadtak ki, hogy miért kattintott a fotós ahelyett, hogy megpróbálta volna kiszabadítani az áldozatot szerelvény elől. A felvetés jogos és azt hiszem automatikusan merül fel minden jóérzésű emberben, de közben már megszületett a válasz is: a fotós nem érezte elég erősnek magát, hogy kihúzza onnan, így inkább a vakujának villogtatásával próbálta jelezni a metróvezetőnek a veszélyt. Hogy ez-e az igazság vagy csupán utólagos magyarázkodással van dolgunk, nehéz eldönteni, viszont a kép valahogy mégiscsak eljutott a NY Posthoz és mégiscsak kikerült a címlapra. Azért ez elgondolkodtató...

A fotó kétségtelenül nagyon egyedi és nagyon letaglózó. Annak az esélye, hogy egy ilyen pillanatot egy bármilyen fotós lencsvégre kapjon életében, épp ésszel mérve szinte egyenlő a nullával. Érthető, hogy mindenkit megragad és mindenkiből kiváltja azt az ösztönös kíváncsi-rácsodálkozó reakciót, ami katasztrófák utáni katasztrófaturizmushoz hasonlatos. A halál gondolata mindenkit foglalkoztat, hiszen előbb vagy utóbb, mindenkinek szembe kell néznie vele, ez természetes. Nem lehet az egyszeri olvasót azért hibáztatni, mert felkelti a figyelmét egy ilyen fénykép, az újságot, aki viszont mindezt címlapon hozza, annál inkább. A blogon foglalkoztunk már az ingerküszöb kérdésével és úgy látom ebben az esetben is arról van szó, hogy a NY Post nem tudta megállni, hogy ilyen fotó birtokában, ne vigye be ezt a ziccert és ne lőjön az egyébként is magasra tornázott ingerküszöb fölé.

A modern sajtóban nem szokás emberek halálát vagy öngyilkosságát bemutatni és ennek akkor is így kell lennie, ha éppen még nem fröcsög az illető vére. Azt gondolom az illető újság itt átlépett egy határt, amit nem lett volna szabad és ez sokkal fontosabb kérdés annál, minthogy a fotós segített-e vagy sem a képen látható áldozatnak.

A második világháború óta az egyik leghosszabb békeidő korszakát éljük. Lassan felnőttek és döntéshozók körében túlsúlyba kerülnek azok a generációk, akik egyáltalán nem hallottak puskaropogást. "Hál' Istennek" gondolhatnánk, de a dolog azt gondolom nem ennyire egyértelmű. Ezek az említett generációk (magam is közéjük tartozom) egy olyan idealizált világképpel rendelkeznek, amelyben minden konfliktus diplomatikusan rendezhető és kikezdhetetlen (elsősorban a humanista áramlatokhoz köthető) emberi értékek, álláspontok és intézmények örökkön fennmaradnak valamilyen elképzelt társadalmi konszenzusnak köszönhetően. Ez a berendezkedés megvéd minket az erőszaktól és lehetővé teszi az állandó "jólétet", gondoljuk. Csakhogy ez a gondolkodásmód elég korlátolt, mert a társadalomban igen sok elfojtás, kimondatlanság lappang. A fegyveres forradalmak és háborús konfiktusok, mindig az elfojtott indulatokból alakultak, amikor az emberek egy ponton már nem tudták tovább magukban tartani a régóta gyülemlő ellenérzéseiket és az utat törve magának olyan pusztító energia formájában került a felszínre, ami egyenesen egymás megsemmisítésére sarkallta őket és ekkor már semmilyen fék nem működött. A fent említett generáció ezt nem tapasztalta saját bőrént és ezért hisz a béke állandó és jelen körülmények mellett örökkön fennmaradó létében, ezt érzem veszélynek, de őszintén kívánom, hogy ne legyen igazam!

Hogy miért mondom, hogy sok az elfojtás? Szerintem eleve az a diskurzus tér ahol a véleményeket ütköztetni lehet kórosan beteg. Rég hallottam már valódi konstruktív politikusi vitát. A politikai kommunikáció és sajtó a hangulatkeltés és a játszmák színtere. De nézzük meg, hogy állnak maguk az emberek a politikához! Van egy csoport aki vehemensen és artikulálatlanul az orrunk alá dörgöli a véleményét, anélkül, hogy a miénket tudná. A facebook ennek úgy látom egy kiemelt színtere lett. Ezek az emberek ezzel a folyamatos "hangoskodással" egymást hergelik, miközben a csendben maradókat is provokálják erőszakos viselkedésükkel. A másik nagy csoport, aki nem beszél politikáról. Ezt két alcsoportra osztanám. Az egyik akik csöndben tűrnek, ez is ugye egy elfojtás, a másik, akik azt mondják, hogy őket nem érdekli a politika. Ez utóbbi szintén önámítás és hárítás, az elfojtásnak egy más formája, amikor tudomásul sem veszem a körülöttem zajló konfliktust.

Egy másik sokkal veszélyesebb problémának tartom azt, hogy bizonyos témákról egyáltalán nem lehet beszélni. Ha valaki ellenvéleményt merészel megfogalmazni az uralkodó állásponttal szemben, legyen az bármilyen értelmes és tegye azt bármennyire is kulturált formában, a gúny vagy megbélyegzés áldozata lesz és rendszerint beindít egy szinte automatizált hisztériakeltő folyamatot, amely jó előre elrettent mindenkit mást attól, hogy egyetértését fejezze ki vagy egyáltalán csak konstruktív párbeszédet kezdeményezzen a témában, megengedve az uralkodó álláspont tökéletlenségének lehetőségét.

Az elfojtás tehát több szinten is jelen van. Kérdés mi lenne a megoldás? Szerintem a megoldás több lépcsőben valósulhat meg. Először is: vegyük észre és ismerjük el a probléma létezését, alakítsunk ki megfelelő, erőszakmentes konstruktív diskurzus tereket és végül vetkőzzük le prüdériánkat és beszéljünk ezekről a témákról nyíltan, amennyit csak kell! A történelmi tanulság szerint ugyanis az elfojtás hosszú távon nem tartható fenn és nem is megoldás.

Ezen a blogon eddig sok kritika elhangzott, de ahhoz, hogy a világon jobbítani tudjunk szükség van pozitív inspirációra is. Ebben a bejegyzésben erre teszek kísérletet. Azt hiszem senkinek nem kell bizonygatni, hogy a magyar egy elég pesszimista nép. Mindannyian ismerjük az erre vonatkozó adatokat: a világon a legnagyobb öngyilkossági ráta, depressziós tünetektől szenvedők magas aránya, egészségügyi leromlottság más (főleg környező) országokhoz viszonyítva, a jövőbe vetett elképzeléseinkről végzett felmérések borúlátó adatai és még hosszan folytathatnám a sort. De a statisztikai mutatószámokon túl, sokkal kézzelfoghatóbb a hétköznapi életben tapasztalható pesszimizmus, ahogy magunkra magyarokra tekintünk. Úgy látom sokan azt gondolják, hogy más népekhez képest lemaradottabbak, hitványabbak vagyunk és gyakran hallom szitokszóként használva, hogy "ez olyan magyar". Pedig csak egymást erősítjük ezzel a negatív szetereotípiánkban, amit magunk alkottunk magunkról, persze nem minden "segítség" nélkül, de mindenképpen hibásak vagyunk benne mi is, hogy hagytuk a negatív beállítódásunkat idáig fajulni. Pedig elég csak a magyar nyelvre gondolni, hogy felfogjuk, miféle páratlan kincsnek vagyunk a birtokában. Az alábbi rövid videó ezt mutatja egy érdekes megvilágításból, melyben külföldi nyelvész diákok beszélnek arról, hogy miért választották a nyelvünket és milyen élményeket hozott ez számukra.

És a nyelv nem csak öncélúan szép, hanem mert áthatja az egész gondolkodást és termékenyítőleg hat minden értelmes emberre, aki a nyelvvel kapcsolatba kerül. Gondoljunk csak a magyar anyanyelvű Nobel-díjasokra, illetve ezt a gondolatot alátámasztandó álljon itt még egy idézet G.B. Shawtól:

Az ún. "Semjén ügy" kapcsán meg kell, hogy jegyezzem, hogy nem lehet nem észrevenni azt a rosszindulatot, ami a hvg.hu szándékai mögött munkál és azt a végletekig szőrszálhasogató módszert, amivel a miniszterelnök-helyettes dolgozatát próbálják elhitelteleníteni, következés képen elhiteltelenítve persze Semjén személyét, következésképp pedig az ország vezetését. Schmitt anno csúnyán belebukott a dologba, ott nem volt mit magyarázni, de most azonban tényleg a kekeckedés iskolapéldájával állunk szemben. A hvg olyan szakmai nüanszokat kér számon, amiket egy arra felhatalmazott kompetens bizottság már eldöntött, amikor leosztályozta annak idején a diplomamunkát. Nevezetesen, hogy nem túl leíró-e a dolgozat, van-e benne elég következtetés, hogy az átvett gondolatok és idézetek aránya megfelel-e a szabályoknak stb.-stb. Arra is rájöttek, hogy néhány helyen rosszkor volt kitéve az idézőjel és saját gondolatként volt feltüntetve egy-egy szövegrészlet. Nyilván nem csak puszta véletlen, de tegyük a szívünkre a kezünket, mindenki, aki írt már diplomadolgozatot tudja, hogy a diákok szinte mindnyájan bevetik ezt a trükköt néhány apró helyen, hogy kitöltsék a magas terjedelmi elvárásokat. Miért akarjuk minden áron az ország egyik prominensét, diákkori önmagával és akkori (egyébként teljesen hétköznapi) stiklieivel szembesíteni és mostani felelős beosztásában fiatalkori önmagához méregetni? Azt gondolom vannak most fontosabb ügyek is ebben az országban és megdöbbentő, hogy mégis, egy ilyen helyzetben mennyi energia megy el erre. Gondoljunk most csak bele, mekkora munkába került ezt a hvg.hu-nak kideríteni? Az az érzésem, hogy van egy kis csapat, egy lejáratási munkacsoport, aki már hónapok óta a kormány prominenseinek a dolgozatait túrja, vizsgálgatja, hogy talál-e benne valamit, amibe bele lehet annyira kötni, hogy cikk és lehetőleg botrány szülessen belőle. Ez rengeteg olvasást, utánajárást, kutatást, összehasonlítást igényel. A Schmitt és a Semjén ügy csak az a kettő, ami eddig ennek a "hathatós" munkának az eredményéül felszínre került. De ki tudja, hány dolgozatot és forrást néztek át még, amiről végül nem írtak cikket. És mindezért a szerkesztőség nekik fizet!!! Számomra ez a legfélelmetesebb az egészben. Zárójelben jegyzem meg Gyurcsány Ferenc dolgozata a mai napig nincs meg és ezt érdkes módon nem tartották annyira fontosnak, hogy ilyen erőteljesen foglalkozzanak vele. Az ember könnyen kiált farkast, mert valamiért megszoktuk és szeretjük a botrányszagot, de érdemes mindig a dolgok mögé nézni, hogy a felszínen levő dolgokat, milyen a mélyben gomolygó rossz energiák és szándékok mozgatják. Az ezekből nyert felismerések vezethetnek el oda minket, hogy a megfelelő dolgokra irányítsuk figyelmünket.

A minap volt szerencsém a Viasat jóvoltából látni a  Betépve című 2001-es filmlegendát. A port.hu-s kommentekbe beleolvasgatva, szinte mindenki isteníti a filmet, nagyon megérintőnek találják, nagy mondanivalóval. A film tényleg magával ragadó. A cselekmény tempója és fordulatai viszik a nézőt, a képek és jelenetek megütik azt a színvonalat, amilyet egy ilyen hollywoodi szuperprodukciónak meg kell. A történet az oly' jól bevált "igaz történet alapján" felütéssel kezdődik. Máris jobban felkelti a néző érdeklődését, hitelesnek hat és a film után is elgondolkodásra késztet. Egy kicsit mindig mesterkéltnek éreztem ezt, mert valójában nem tudhatjuk, hogy milyen mértékű és minőségű az egyezés a valósággal. Az ilyen film készítői mindig védekezhetnek azzal, ha ferdítéssel, csúsztatással, a tények megváltoztatásával gyanúsítják, hogy hát azért neki mégis szórakoztatnia kell és hogy a néző is tudja, hogy ez részben fikció. Csak hogy az egyszeri néző, vajmi kevéssé valószínű, hogy veszi a fáradságot, hogy a valóságnak egyáltalán utána nézzen, még kevésbé, hogy a részletekbe menően nyomozzon. S aki egy picit is elmerült a témában, az tudja, hogy sokkal inkább jellemző, hogy az általa hitelesnek hitt médiumok felől közvetített tartalmakat feltétel nélkül elfogadja, azt valóságnak hiszi, pláne ha az egy "igaz történet" alapján készült. Gondoljunk csak a Világok Harca Orson Welles-i rádiójátékának elhíresült kalsszikus esetére.

De milyennek is festi le ez a film főszereplőjét a hírhedt drogkereskedő George Jungot? Ő egy abszolút pozitív hős, tele jóságos jellemvonásokkal: szereti és tiszteli szüleit, szereti szerelmét, akihez a sírjáig hűséges, lojális barátaihoz, felkarolja a nála elesettebbeket (gondoljunk például a túlsúlyos gyerekkori barátjára), becsületes,  gyermekéért valósággal rajong. A drogbizniszbe szinte sorsszerűen sodródik bele, mindent egy magasztosabb célért tesz, hogy apjának bizonyítson, hogy nem kell szegénységben élnie. Szinte sosem látjuk erőszakos cselekedetek közben, mindig higgadt és jószívű. Mintha az életben nem is lett volna választása, csak ez a történet, amit a film elbeszél. Az egyetlen figura, akik kritikát mer megfogalmazni vele szemben, a már az elejétől roppant ellenszenvesnek beállított anyja, aki még el is árulja. A film végére teljes katarzist érzünk és tényleg szívbemarkolóan sajnáljuk ezt a tragikus sorsú embert. De tényleg ilyen lett volna Gearge Jung? Én élnék a gyanúval, hogy nem, a kép legalábbis erősen sarkítottnak tűnik. A film nézése alatt mindvégig úgy éreztem magam, mint akit szándékosan manipulálni akarnak. Ne felejtsük el, hogy ez az ember hozta be a kokaint az észak-amerkai piacra, 1970 és 1980 között 85%-ban (!!!) ők látták el kokainnal az USA-t! Nehéz elhinni, hogy pusztán a jámbor józanságával és a szenvedéllyel (amit a szegénység elleni fogadalma hajtott) érte el mindezt. De mit várunk el hollywoodtól, hogy milyen képet fessen arról az emberről, aki kedvenc drogját a semmiből elhozta neki? A kérdés költői, de érdemes mindig egy kicsit hátralépve, némi kritikával szemlélni az efféle "igaz történeteket". A film csak vászon, amire a rendező azt fest, amit csak akar, azt javaslom nézzük inkább így és nem mint kész valóságot!

A facebook elindította gifts szolgáltatását, amivel a közösségi oldalon keresztül küldhetünk ismerőseinknek személyre szabott ajándékokat. A dolognak rengeteg előnye van: mivel a facebook sok mindent tud ismerősünk életéről és érdeklődéséről, maga ajánlhat ajándékokat, illetve ismerősünk is megadhat magáról ezt azt, ruhaméretet, színt, hogy még véletlenül se érje csalódás s a legtökéletesebb ajándékot kapja kézhez és ki tudja idővel még milyen további fejlesztések kerülnek majd bele. Noha a facebook esetében a inkább tőzsdei gyengélkedés kiváltotta üzletpolitikai kényszerűség vezetett az alkalmazás elindításához, semmint feltételen fogyasztói igény, az ötlet nem példa nélküli. Korábban is létezett már itt is más oldalakon is más formában, gondoljunk csak a házaspárokra akik online közzétesznek egy listát arról, hogy mit kérnek nászajándékba, a násznép pedig pipálgathat.Az új alkalmazásról szóló cikkek egyöntetűen elismerően fogalmaznak, mondván: "milyen jó, hogy így elkerülhetjük a vásárlás kényelmetlenségét és annak kockázatát, hogy nem megfelelő (vagy csak nem megfelelő méretű, színű stb.) ajándékot veszünk, sőt az átadás viszontagságaival sem kell bajlódnunk". Azt hiszem ez sokat elárul arról, hogyan állunk az ajándékozáshoz általában: egy probléma, amit most egy alkalmazás végre megold nekünk, nem foglalkozva azzal , hogy térben és időben teljesen szétválasztjuk az ajándékozót és ajándékozottat, megszüntetve ezzel a lehetőségét is annak, hogy valamilyen spontán - érzékszerveinkkel nem megragadható - érzelmi kölcsönhatás menjen végbe közöttük, ami az ajándékozás eredeti szándéka lenne. Talán nem lenne ilyen patologikusan rossz az ajándékozási kultúránk, ha megértenénk, mi is ennek az aktusnak az üzenete. Az ajándék adásának ugyanis mindig van egy üzenete, mégpedig az, hogy "te fontos vagy a számomra". Ez pedig szoros összefüggésben van azzal, hogy mennyire ismerlek, ettől függ az ajándék személyességének a mértéke is. Nem mindenki egyformán fontos, nem is kell mindenkinek egyformán személyes ajándékot venni. Az hogy ezt nem tudatosítjuk, sokaknak frusztrációt okoz. Pedig az, hogy egyesekkel lazább, ritkább a kapcsolatunk teljesen természetes. Az ilyen embereknek úgy helyes, ha kevésbé személyes dologgal kedveskedünk, nem kell megjátszani az ellenkezőjét. Viszont, ha valakit igazán közelről ismerek, annak tudom milyen ruha tetszik, azt is milyen színű és hogy mi az illetővmi a mérete. Vagy tudom, hogy egyáltalán nem szeret ruhát kapni ajándékba. De az ajándékozás, mint aktus az egyik legszemélyesebb dolog (kéne legyen) és nem a virtuális térben van a helye.

Az alábbiakban egy előadást szernék megosztani veletek. Mike Rowe a Discovery Channel Piszkos Munkák (Dirty Jobs) című műsorának házigazdája beszél arról, mit tanult a műsor készítésével eltöltött évek alatt az ott bemutatott emberektől. Érdekes, hogy éppen a TED-en osztja meg mindezen tapasztalatait, egy kicsit szembe menve hallgatóközönsége szellemiségével, dehát az igazán gondolatébresztő eszmefuttatások, mindig egy kicsit felülmúlják azt amit eddig tudunk és más fényben láttatják a dolgokat, mint ahogyan eddig láttuk. Ha jobban eltöprengünk, azon amit mond, akkor egészen messzire juthatunk. Mike ugyanis nyíltan szembemegy azzal a manapság nagyon divatos lózunggal, hogy a szenvedélyeinket követve, "bármit" elérhetünk. "Follow your passion" halljuk sokszor a nagyon sikeres (vagy sikeresnek tekintett) emberektől. Azt vettem észre, hogy a környezetemben, akik erre kaphatóak, nagyon a hatása alá tudnak kerülni. Elkezdenek követni egy elérhetetlen célt, felmagasztalva egy hamis szenvedélyt, ami igazából nem is belőlük fakad, és megpróbálnak olyanná válni, mint a szlogent kimondó idolok. Ez persze nem sikerül és mindig egy megbúvó, kimondatlan elégedetlenséget eredményez. Az idolok sikeressége nagyon vonzó és nyilván sokat is lehet tanulni tőlük, de elsősorban mindenkinek az lenne először a feladata, hogy a saját küldetését és helyét megtalálja a világban. Talán triviálisan hangzik, de erre sokan kisérletet sem tesznek. Mindeki "önmegvalósít", miközben el sem gondolkozik a szó valódi értelmén. Ehelyett egy "rat-race"-ben akar minél előkelőbb helyezést elfoglalni. Az egyetemek, főiskolák évről évre ontják a diplomás munkanélkülieket, egyre gyengébb képességekkel, miközben "egyszerű" szakmunkások száma folyamatosan csökken, sőt lassan elfogy és csodálkozunk, hogy egyre több a boldogtalan ember. Ez természetesen nem véletlenül van így, ezt diktálja az uralkodó világnézet, egyelőre még fel sem ismerve saját téveszméjét. Gondoljunk csak bele - ahogy erre az előadás is felhív minket - hogyan ábrázolják a hollywoodi filmek például a vízvezetékszerelőket és hogyan az üzletembereket. De önkéntelenül eszünkbe juthatnak Steve Jobs elhíresült lelkesítő beszédei is, amelyek nem mást mondanak végeredményben, mint: hogyha eléggé kitartóan próbálkozol, olyan lehetsz, mint én. De tényleg, akkor lesz jó a világ, ha mindenki Steve Jobs lesz? Ahogy Mike-tól megtudhatjuk nem feltétlenül boldogtalan az élet még a legpiszkosabb kékgalléros oldalán sem, sőt.

Én ebben a blogban arra törekszem, hogy megpróbáljam a dolgokat más látószögekből is láttatni, mint az a sarok ahonnan általában látjuk és ahová mások próbálnak beállítani minket. Remélem az alábbi videó, segít ebben!

A héten megjelent egy érdekes cikk az amerikai reklámiparban dolgozók átlagos fizetéseiről szakterületenként és tapasztaltsági szintenként lebontva. Az első, ami szembetűnik az embernek a magyar és az USA-beli keresetek átlagos színvonala közötti bődületes különbség, de gondolom ezen különösebben senki nem lepődik meg. Ma már szemrebbenés nélkül nyugtázzuk, hogy külföldön ugyanazért a munkáért lényegesen több pénzt visznek haza. Elfogadtuk, természetesnek vesszük, mintha ők ezt megérdemelnék, mi pedig nem.

De, ami ennél is érdekesebb számomra az a vezetők és a beosztottak bérszínvonala közötti különbség. Míg az USA-ban (a cikk tanúsága szerint) egy vezető nagyjából másfél - kétszeresét keresi a beosztottjai bérének, addig ez az az arány nálunk nagyjából tízszeres. Hoppá! És akkor még örülhet, aki itt beosztottként dolgozik, mert elvégre szellemi munkát végez, menő szakmában van, "tisztességes" bért kap és jobb helyeken még a tb-jét is kifizetik nagy kegyesen. Mintha itt is érvényesülne az oly' híres 80-20-as szabály, amit közgazdászok előszeretettel hangoztatnak és olyan természetesnek veszünk, hogy azon már el sem gondolkodunk, hogy ez miért alakul így. Jelen esetre lefordítva: a dolgozók 20%-át (vagy inkább annyit sem) képviselő vezető réteg elviszi a jövedelmek 80%-át. Igazságos ez? Ha ezt az élet minden területén elfogadjuk és ez fog érvényesülni, akkor minden adott hozzá, hogy egy torz dél-amerikaias társadalom alakuljon ki nálunk is, szegények és gazdagok között is óriási szakadékkal. Lehet, hogy túlzónak tűnik első hallásra, de ahogy elnézem a jelek erre mutatnak. Ingyenes próbamunkánk, szürkegazdaság, számlázgatás, kifizetetlen túlórák, hétvégék, ünnepnapok, ezeket mindenki zokszó nélkül eltűri, mindezt ilyen bérkülönbségek mellett. Mivel jó pár évig volt személyes kapcsolatom is ehhez a szakmához, így volt szerencsém testközelből látni, hogyan viszonyulnak a vezetők a beosztottakhoz. Ha lassulás van, válság vagy ügyfélvesztés, gondolkodás nélkül tesznek lapátra embereket csoportosan. És mindig a gazdasági kényszerűségre hivatkoznak, hogy ennyi megrendelés mellett, nem tudnak ennyi embert foglalkoztatni, "muszáj" leépíteniük. De talán, ha nem tízszeres lenne a bérkülönbség, akkor ez az egész dilemma nem állna fent. Munkahelyeket megtartani mégiscsak magasztosabb cél, mint degeszre keresni magam, azt gondolom. És ez nem csak ebben a szakmában van így, tudjuk jól. Szinte mindenkitől hallok ilyeneket vissza az élet különböző területeiről. Viszont a bérek kiegyenlítettsége (igazságosabb elosztása) a nyugati "fejlett" gazdaságokban szintén jellemző az élet többi területére is, ez a másik, amit egyre többet hallani. Tehát vannak társadalmak, ahol ez a természetes és úgy tűnik, hogy nekik éppen nem megy rosszul, ha az életszínvonalbeli különbségeket nézem. Tehát a dolog működőképes.

Nyilván ezt a helyzetet nem lehet egyik pillanatról a másikra megváltoztatni, de az első legfontosabb lépés, hogy vegyük észre a jelenség létezését!