A második világháború óta az egyik leghosszabb békeidő korszakát éljük. Lassan felnőttek és döntéshozók körében túlsúlyba kerülnek azok a generációk, akik egyáltalán nem hallottak puskaropogást. "Hál' Istennek" gondolhatnánk, de a dolog azt gondolom nem ennyire egyértelmű. Ezek az említett generációk (magam is közéjük tartozom) egy olyan idealizált világképpel rendelkeznek, amelyben minden konfliktus diplomatikusan rendezhető és kikezdhetetlen (elsősorban a humanista áramlatokhoz köthető) emberi értékek, álláspontok és intézmények örökkön fennmaradnak valamilyen elképzelt társadalmi konszenzusnak köszönhetően. Ez a berendezkedés megvéd minket az erőszaktól és lehetővé teszi az állandó "jólétet", gondoljuk. Csakhogy ez a gondolkodásmód elég korlátolt, mert a társadalomban igen sok elfojtás, kimondatlanság lappang. A fegyveres forradalmak és háborús konfiktusok, mindig az elfojtott indulatokból alakultak, amikor az emberek egy ponton már nem tudták tovább magukban tartani a régóta gyülemlő ellenérzéseiket és az utat törve magának olyan pusztító energia formájában került a felszínre, ami egyenesen egymás megsemmisítésére sarkallta őket és ekkor már semmilyen fék nem működött. A fent említett generáció ezt nem tapasztalta saját bőrént és ezért hisz a béke állandó és jelen körülmények mellett örökkön fennmaradó létében, ezt érzem veszélynek, de őszintén kívánom, hogy ne legyen igazam!
Hogy miért mondom, hogy sok az elfojtás? Szerintem eleve az a diskurzus tér ahol a véleményeket ütköztetni lehet kórosan beteg. Rég hallottam már valódi konstruktív politikusi vitát. A politikai kommunikáció és sajtó a hangulatkeltés és a játszmák színtere. De nézzük meg, hogy állnak maguk az emberek a politikához! Van egy csoport aki vehemensen és artikulálatlanul az orrunk alá dörgöli a véleményét, anélkül, hogy a miénket tudná. A facebook ennek úgy látom egy kiemelt színtere lett. Ezek az emberek ezzel a folyamatos "hangoskodással" egymást hergelik, miközben a csendben maradókat is provokálják erőszakos viselkedésükkel. A másik nagy csoport, aki nem beszél politikáról. Ezt két alcsoportra osztanám. Az egyik akik csöndben tűrnek, ez is ugye egy elfojtás, a másik, akik azt mondják, hogy őket nem érdekli a politika. Ez utóbbi szintén önámítás és hárítás, az elfojtásnak egy más formája, amikor tudomásul sem veszem a körülöttem zajló konfliktust.
Egy másik sokkal veszélyesebb problémának tartom azt, hogy bizonyos témákról egyáltalán nem lehet beszélni. Ha valaki ellenvéleményt merészel megfogalmazni az uralkodó állásponttal szemben, legyen az bármilyen értelmes és tegye azt bármennyire is kulturált formában, a gúny vagy megbélyegzés áldozata lesz és rendszerint beindít egy szinte automatizált hisztériakeltő folyamatot, amely jó előre elrettent mindenkit mást attól, hogy egyetértését fejezze ki vagy egyáltalán csak konstruktív párbeszédet kezdeményezzen a témában, megengedve az uralkodó álláspont tökéletlenségének lehetőségét.
Az elfojtás tehát több szinten is jelen van. Kérdés mi lenne a megoldás? Szerintem a megoldás több lépcsőben valósulhat meg. Először is: vegyük észre és ismerjük el a probléma létezését, alakítsunk ki megfelelő, erőszakmentes konstruktív diskurzus tereket és végül vetkőzzük le prüdériánkat és beszéljünk ezekről a témákról nyíltan, amennyit csak kell! A történelmi tanulság szerint ugyanis az elfojtás hosszú távon nem tartható fenn és nem is megoldás.
