Ezen a blogon eddig sok kritika elhangzott, de ahhoz, hogy a világon jobbítani tudjunk szükség van pozitív inspirációra is. Ebben a bejegyzésben erre teszek kísérletet. Azt hiszem senkinek nem kell bizonygatni, hogy a magyar egy elég pesszimista nép. Mindannyian ismerjük az erre vonatkozó adatokat: a világon a legnagyobb öngyilkossági ráta, depressziós tünetektől szenvedők magas aránya, egészségügyi leromlottság más (főleg környező) országokhoz viszonyítva, a jövőbe vetett elképzeléseinkről végzett felmérések borúlátó adatai és még hosszan folytathatnám a sort. De a statisztikai mutatószámokon túl, sokkal kézzelfoghatóbb a hétköznapi életben tapasztalható pesszimizmus, ahogy magunkra magyarokra tekintünk. Úgy látom sokan azt gondolják, hogy más népekhez képest lemaradottabbak, hitványabbak vagyunk és gyakran hallom szitokszóként használva, hogy "ez olyan magyar". Pedig csak egymást erősítjük ezzel a negatív szetereotípiánkban, amit magunk alkottunk magunkról, persze nem minden "segítség" nélkül, de mindenképpen hibásak vagyunk benne mi is, hogy hagytuk a negatív beállítódásunkat idáig fajulni. Pedig elég csak a magyar nyelvre gondolni, hogy felfogjuk, miféle páratlan kincsnek vagyunk a birtokában. Az alábbi rövid videó ezt mutatja egy érdekes megvilágításból, melyben külföldi nyelvész diákok beszélnek arról, hogy miért választották a nyelvünket és milyen élményeket hozott ez számukra.
És a nyelv nem csak öncélúan szép, hanem mert áthatja az egész gondolkodást és termékenyítőleg hat minden értelmes emberre, aki a nyelvvel kapcsolatba kerül. Gondoljunk csak a magyar anyanyelvű Nobel-díjasokra, illetve ezt a gondolatot alátámasztandó álljon itt még egy idézet G.B. Shawtól:
