Öncenzúra Blog

Hosszú ideje megy a huzavona arról, hogy felvesszük-e az IMF hitelt avagy sem és folyik is az "ennek megfelelő" közéleti diskurzus. Nem tudjuk végül tényleg felvesszük-e, mikor és, hogy annak ténylegesen milyen hatása lesz a gazdaságra, de azt látom, hogy egy dolgot mindenki nagyon magabiztosan tud: fel kell vennünk. Ezt olyan megfellebbezhetetlen tényként kezeli a sajtó, mint hogy az ég kék. De miért vagyunk ebben olyan biztosak? Ezt a kérdést még nem láttam senki részéről érdemben feltenni. Persze ismerjük a sokszor mantrázott érveket, az IMF sokkal jobb kondíciókat kínál, mint a piac és akár csak egy jóságos nagybácsi minden erejével azon van, hogy nekünk "csintalan és pazarló" unokaöcsikéjének minél jobb legyen. De miért gondoljuk, hogy az IMF és az EU ilyen jóságos és önzetlen társaságok. Az uralkodó szemléletet tükröző közkeletű közgazdasági bonmot is azt mondja, hogy "nincsen ingyen ebéd", azaz így vagy úgy, de mindennek meg kell fizetnünk az árát. Nem gondoljuk, hogy ezért kérnek valamit tőlünk cserébe? Azt már most sem titkolják, hogy az általuk dédelgetett, jól profitáló szektoroknak az most kivetett adóterheit minél eltöröltetnék és a költségvetés politikára és joggyakorlatra vonatkozóan is konkrét kéréseket fogalmaznak meg. Azaz bele akarnak szólni a működésünkbe, az ország irányításába, persze nyilván merő jó szándékból. És ez még csak a mostani állapot. Gondolom nem kell magyarázni, hogy egy ilyen hitel - tetézve az eddigi adósságokat - milyen függelmi viszonyt alakít ki. Ki tudja, hogy ha felvennék, akkor tovább növekedő hatalmi befolyásuknak köszönhetően, milyen kérésekkel (vagy ekkor inkább már követelésekkel) állnának elő? Azt fontos látni, hogy ezeket a jobb kondiciókat ők sem adják ajándékba, cserébe szeretnének valamit, csak az nem világos senki előtt, hogy pontosan mit. Tehát miért nem tesszük fel a kérdést, kell nekünk újabb IMF hitel? Persze tudjuk a választ is: azért nem, mert most a kormányoldalnak sem érdeke azt a látszatot kelteni, hogy nem akarunk együttműködni a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel. Ez egy érthető stratégiai érdek.

Én a magam részéről egy kicsit fázom ettől a hiteltől és azt gondolom jobban járnánk nélküle, de nem vagyok sem jövőbe látó, sem mindenható. Ha valaki meg tud győzni az ellenkezőjéről, nem zárkózom el, ehhez viszont arra lenne szükség, hogy feltegyük a kérdést és kibeszéljük a témát. Sokkal jobban örülnék, ha erről folyhatna egy egészségesebb diskurzus, kulturált hangnemben, észérvekkel a saját hosszú távú érdekeinket szem előtt tartva.

Egy-két hete úgy alakult, hogy pár napot a szüleimnél töltöttem. Egyik este elkezdtem nézni egy – a leírás alapján - izgalmasnak tűnő filmet. Hamar kiderült, hogy nem az, de annyira azért sikerült felkelteni az érdeklődésemet, hogy továbbnézzem, hogy fény derüljön a történetbe csempészett rejtély nyitjára. Ígyhát néztem-nézdegéltem tovább, miközben egyáltalán nem élveztem. A megoldás végül lenyűgözően gyenge volt, utólag csak sajnálja az ember a rá elvesztegetett időt. Az érdekes inkább az, hogy mindeközben végignéztem egy rakás számomra semmilyen élvezeti értékkel nem bíró akciójelenetet, amelyek a film előrehaladtával egyre csak szaporodtak. Apám leült mellém, gyenge kíséreltet téve a bekapcsolódásra és láttam rajta, hogy ezek a jelenetek feszélyezik. Régebben ez örök viták forrása volt közöttünk, amíg gyerekként otthon laktam, az ilyen jelenetek mindig kivágták nála a biztosítékot. Egyszercsak azon kezdtem el gondolkodni, hogy nálam vajon miért nem és valószínűleg az lehet a megoldás, hogy én már kiskoromtól fogva hozzá voltam szokva az akcióban dúskáló képsorokhoz, míg az ő gyerekkorában tévé sem volt. Én már nem tudom rendkívüli dolognak látni, hogy egy filmben érzéketlenül ronggyá lőnek valakit, egyik percről a másikra papírlap vékonyságúra kilapul egy autó vagy fényes tűzijáték keretében darabokra robban egy híres épület. Viszont ez a mostani film már engem is zavart. Sokkal látványosabbak lettek ezek a jelentek, sokkal sokkolóbbak és a sztorinak is egy jóval nagyobb részét teszik ki, pedig ez még egy értelmes történetnek indult. A film ezzel akart szórakoztatni, de nem tudott, apámat még kevésbé. Azt hiszem az egy természetes reakció, ha az ember erőszakos jelenetek nézése közben feszültséget érez. Voltaképpen ezt is szeretnék elérni, csak tekintve, hogy az én és a nálam fiatalabb generációknak ez folyamatos ingerküszöb-feltolódást okoz, ezért az ingerületet is egyre durvábbá kell tenni. Így verseng az ingerküszöbünk és az ingerek egymással a végtelenségig. Ezzel még tulajdonképpen nem mondtam semmi újat. Mindenki természetesnek veszi ezt a jelenséget. Amikor ennyien versengenek a figyelmünkért, amikor az átlag fogyasztó egyetlen nap alatt több száz (egyes becslések szerint több ezer) hirdetéssel vagy valamilyen burkolt befolyásolással találkozik, akkor sokan csak fejlesütve (vagy még fejlesütve sem) beletörődnek, hogy ennek így kell lennie. A piac és ez a világ így működik, ha észre akarjuk vetetni magunkat, ki kell vágni a biztosítékot, át kell ugrani a torony magasan levő küszöbértéket. Jól mutatja ezt az is, hogy a media hack, ma már pénzért vehető szolgáltatás, erre szakosodott ügynökségekkel. És ugyanígy a filmeknél: ha azt akarjuk, hogy a film megmozgassa szanaszét ingerelt elménket, akkor bizony a jeleneteknek ütnie kell.

Később aztán azon kezdtem el töprengeni, hogy ennek tényleg így kell-e lennie, ahogy az uralkodó szemléletmód állítja? Tényleg a végtelenségig kell „élménybombákkal” ingerelni magunkat? Van ennek egyáltalán valami határa? Azt gondolom nem. A dolog kulcsa talán ott van, hogy figyelmünket folyamatosan ezekre a minket érő erőteljes befolyásokra irányítjuk. Tesszük ezt kénytelen, mivel igen erősen kereszttűzbe vagyunk állítva. A figyelmünk az ezért versengőknek értékes kincs, olyan mint a bánya mélyén szunnyadó drágakő. Megéri érte ásni a föld mélyére néhány aknát, berobbantani pár falat, miközben tudjuk a forrás kiapad egyszer. De talán, ha egy kicsit jobban struktúrálnánk az életünket, ha például időnként elvonulnánk, ahogy teszik ezt sok kultúrában, kizárva hosszabb időre mindenféle külső hatást és csak magunkra figyelnénk. Ha keresnénk másfajta élményeket, amikor nem mások küzdenek azért hogy élményt szerezzenek nekünk, hanem mi magunk küzdünk meg az élmény átéléséért. És ha mindezeket rendszerezve az életünk részévé tennénk, akkor nem kellene folyton feljebb és feljebb tolni azt a bizonyos küszöböt, hanem egy állandó, normális szinten maradhatna, mivel mi magunk is képesek lennénk magunkat saját akaratunkból újra és újra kizökkenteni a „valóságból” vagy legalábbis az „általános” megszokott tudatállapotunkból. Én hiszek ebben és úgy látom (ha kevesebben is), de vannak akik ezt meg tudják valósítani.

A minap volt szerencsém megnézni a születésnap (Festen) című dán filmdrámát. A film annyira nem ugrotta meg nálam az ingerküszöböt, hogy komolyabban utánaolvassak, így nem tudom a történeti beágyazottság szemszögének teljességével vizsgálni, komolyabb boncolgatásába nem is mennék bele. Viszont leírom, milyen gondolatok ötlöttek fel bennem a megnézésének hatására. Egy régebbi alkotásról van szó, még '98-as. Az ötlet, hogy megnézzem, az egykor szebb napokat megélt A hét mesterlövésze c. rádióműsor minden idők 100 legjobb filmjének listájáról jött. Hatodik helyezést ért el és a főszereplő Ulrich Thomsen számos jó és igényes filmben bizonyított már, így joggal számítottam pozitív élményre. A film nagyjából első fél órájában még nem igazán tudtam elképzelni, hogy fog ez bármit adni nekem, és komolyan fontolóra vettem, hogy "most azonnal" kikapcsolom. A történet nem ígérkezett túl izgalmasnak, egy nagy családi összejövetel készülődött a gazdag családfő sokadik születésnapjának megünneplésére. Unalmas képsorok idétlen, üres párbeszédek, amit a magyar szinkron csapnivalósága csak tovább fokoz. A képi világára fakó élettelen színek, életlen beállítások a jellemzőek, mintha a '80-as években készült volna, ami mintegy nyakon van öntve egy fura vibráló remegő kameramozgással, amit a rendező nyilvánvalóan a feszültség keltésének szándékával haszált, gyengébb idegzetű nézőknek azonban komoly fejfájást okozhat. Aztán eltelt egy fél óra és jött egy váratlan fordulat: a születésnapi vacsoraasztalnál, a hatalmas vendégsereg előtt,  legidősebb fiú Christian beszédet mond, melyben közli a hallgatósággal, hogy az ünnepelt apuka gyermekkorukban rendszeresen megerőszakolta őket a kishúgával egyetemben. Pár perc dermedt csend, majd minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. Na innentől kezd igazán érdekes lenni a film. Christian (és szövetségesei) ettől kezdve, még számos próbálkozást tesznek a "buli" elrontására, csak hogy ez elképzeléseik ellenére nem is olyan egyszerű. Meglepő, megdöbbentő és mégis életszerű, szerintem ebben rejlik ennek a filmnek a zsenialitása. A képmutatás egy olyan magas fokát  mutatja be, ami mindenki számára dühítő, mégis mindenki találkozott már vele, abszolút bele lehet helyezkedni a lejátszódó szituációkba. Egy dologgal azonban mégis adós maradt: nem kezdi el kibontani, hogy miért történt meg a megerőszakolás. Azt gondolom, hogy ha már ilyen komoly témát helyez a középpontba, illett volna erre is kitérnie. Ez egy nagyon kényes kérdés és egy nagyon sajátságos szituáció, de létezik. Ha már egy pillanatra úgyis félre kell tennünk a szégyenlősségünket, illett volna erről is mondani valamit, hiszen egy drámáról beszélünk, aminek üzenete, mondanivalója is van. Egy ponton ugyan az apának szegezik a kérdést, hogy "miért?" amire csak annyit válaszol, hogy "mert ennyit értetek". Ez azt gondolom kevés az egyszeri néző számára és némi fantáziátlanságról árulkodik. Amennyiben a feszültségek bemutatása volt a cél, az remekül sikerült és mindenképpen a "nagyon érdemes megnézni" címkéjű filmek sorába emeli, de minden idők hatodik legjobb helyezését azért nem adnám neki.

Az egyik nap a rádiót hallgatva a következő mondatra kaptam fel a fejem: „Hamarosan nyilvánosságra kerülnek a második féléves foglalkoztatottsági adatok és ez akár a választások kimenetelét is eldöntheti” mindez az USA-ban értendő kb. egy héttel az elnökválasztás előtt. Komolyan azt gondoljuk, hogy amikor az egyszeri amerikai választópolgár belép a szavazófülkébe (illetve remélhetőleg már előtte) nem a saját élményei, tapasztalatai és jövőbe vetett elképzelései alapján húzza be az x-et? Hanem majd azt mondja magában: „várjunk csak, hogyan is néztek ki ezek a második féléves foglalkoztatottsági adatok?” és ekkor esetleg megváltoztatja eredeti elképzelését?

Ez a jelenség jól mutatja mekkora fókuszt helyez a mai társadalom (avagy az azt tematizálók) az adatokra és milyen keveset a saját élményekre, érzésekre urambocsá’ intuíciókra. Az adatok és számok hatalmának korát éljük, ez az élet sok más területén is tettenérhető, ha jól odafigyel az ember. Persze jó dolgok az adatok, amennyiben képesek vagyunk azokat megfelelően használni és alaposan átgondolt szempontrentszerek szerint értékelni, és nem a saját érzéseink lecsendesítésére szolgálnak. Olyan ez kicsit talán, mint egy kés, ami megfelelő kezekben, megflelően használva egy szerszám, ellenkező esetben viszont veszélyes fegyver is lehet. Nehéz és időigényes feladat a nyers, saját élményeinek sokszor ellentmondó adatokat feldolgozni, ezért gyakran kényelemből hajlamosak vagyunk mások interpretációját elfogadni, rájuk bízva ezzel az értelmezés fáradságos munkáját. Ekkor az ő kezükbe adjuk a szerszámot és hagyjuk, hogy helyettünk használják vagy néha észrevételenül még ellenünk is fordítsák. Ezt jó, ha fejben tartjuk minden esetben, ha adatokkal találkozunk!

Mindenszentek délelőttjén bekapcsoltam a tévét és a TV2-n az Adams Familybe botlottam. Miközben álmoskásan azt próbáltam megfejteni, hogy vajon mi ennek a groteszk humornak az üzenete, felsejlett bennem a gondolat, hogy vajon miért megy most ez a film. Mármint miért épp most? A köztes reklámblokkokban játékhirdetések mentek, talán ettől indult el bennem a vezérhangya. Éreztem, hogy most ez egy különleges nap, ilyenkor nem szoktak gyerekeknek szóló reklámok menni, ebben az idősávban, van valami különleges, ami miatt most családi mozidélutánt tartanak, és akkor esett le: ja persze mindenszentek, ja persze Halloween... Gondolom nem kell magyarázni az összefüggést, a Halloween kapcsán sokszor találkozunk ijesztő-groteszk jelmezekkel, boszorkányokkal, ami épp beleillik az Adams Family képi világába és a TV2 valamiért fontosnak tartotta mindjárt két rész levetítését is egymás után, ezzel is mérgezve az eredetileg ünnep napot. Hogy miért mondom, hogy mérgezve? Mert ezzel ugye protest módon a nálunk tájidegen Halloween ünnepkört próbálják sulykolni, elhomályosítva ezzel a többszáz éves múltra és hagyományokra visszatekintő eredeti ünnepet, amiért elvileg a szabadnapot kaptuk. S teszik ezt sikerrel, persze sok más hasonló segítőjükkel karöltve. Jól példázza ezt, hogy előző este egy baráti társaságban valaki felvetette, hogy fogalma sincs, hogy mi az a mindenszentek, meg hogy egyáltalán már maga a szó is értelmezhetetlen számára, miközben egy másik sráccal épp készültek valahova a városba egy halloween-partyra, merthát ugye a városban ilyenkor mindenfelé halloween-bulik vannak és ilyenkor ugyebár partizni kell. Azt hiszem mindenki észrevehette ennek a kultusznak a térhódítását. Egyre többet látom, hogy emberek Halloween bulikba mennek vagy maguk szerveznek ilyet, jelmezeket öltenek és az „ünnep” legfőbb szimbólumának tekintett gonosz arckifejezést ábrázoló töklámpásokat faragnak. És teszik mindezt vidáman, büszkén, mert ez jó móka, sokkal jobb, mint a hidegben gyertyát égetni a temetőben, egy újabb ok a bulizásra, értelmetlen és céltalan fogyasztásra. Szóval a jelenség terjed, mint a vírus, engem ez azonban mindig is zavart. Úgy érzem, hogy ránk erőltetnek egy újabb felesleges ünnepet, akárcsak a Valentin napot, annak érdekében, hogy még több szükségtelen dolgot tudjanak ezen a jogcímen árúba bocsátani és mérgezzék a kultúránkat. Azon túl, hogy ez az ünnep semmilyen jelentéstartalommal nem bír számomra (kb. gimnazista koromig nem is nagyon hallottam róla), sosem értettem, hogy miért jó mulatság ál-félelmetes jelmezekbe öltözni, művérrel kenegetni magunkat és mindeközben nevetgélni és szórakozni. Hogy jön ez össze a halottak napjával és a mindenszentek ünnepkörével? Mert ugye időben nagyjából egybeesnek a Halloweennal és ahogy fentebb már utaltam rá valakik fontosnak tartják, hogy ezt a szertartást tartsuk ekkor, ha már másnap úgyis van időnk kipihenni a másnaposságunkat a hivatalos ünnepnapon. Ezért gondoltam, ha már ennyire nyomják, utána járok, hogy miről is szól a Halloween eredetileg és gyorsan fel is kerestem a vonatkozó wikipedia szócikket. A következő derült ki számomra: a Halloween valójában ősi kelta szokásokhoz nyúlik vissza, legősibb gyökere talán a samhain, amit a kelta napisten tiszteletére rendeztek. A lényeg, hogy ekkor van a kelta óév vége és november elsején pedig az új év kezdete. Úgy tartották, hogy ezen az éjazakán távoznak az előző évben elhunytak a túlvilágra, megnyílnak tehát a túlvilág kapui és félő, hogy túlvilági lények jönnek ide, illetve, hogy a kóborló – akár gonosz – lelkek is itt maradhatnak. Ezt elkerülendő, állati áldozatokat mutattak be és különböző szertartásokat tartottak, melyekhez állatbőrbe öltöztek. Mivel ez egy fordulópont volt az évben és egybe esett a mezőgazdasági munkák befejezésével, így érthető módon volt a dolognak egy ünnepi jellege is. Innen tehát a rémségek és a beöltözés, viszont azt könnyű belátni, hogy mára az ünnep teljesen elvesztette szakrális jellegét. A részegen sikoly-maszkban bárokban és egyetemi klubokban bulizók vajmi keveset tudhatnak az ünnep eredeti jelentéséről, azt pedig végképp nehezen tudom elképzelni, hogy mindeközben egyáltalán gondolnak rá és valamilyen spirituális áhitatban van részük. Két tanulságot is fontosnak tartok ennek kapcsán levonni. Az egyik, hogy nem tudom nem észrevenni, hogy milyen vehemensen próbálják ránkerőltetni a tőlünk történetileg idegen angolszász eredetű szokást, ami egyfajta lázadás a keresztény kultúra ellen. Mert ugyebár elég nagy a kontraszt a nálunk honos csendes, magasztos magunkba fordulós mindeszenteki ünnepkör és a jelmezben vígan mulatós Halloween között. A másik, hogy a Halloween a mai amerikanizált deszakralizált formájában az eredeti kelta hagyománynak is a megcsúfolása. Egy dolog számít csak, hogy ne emlékezzünk az ünnepek eredeti üzenetére, csak érezzük jól magunkat és lehetőleg költsük a pénzt, ha már az emberiség ezekben a napokban mindenképpen szokott valami rendhagyót csinálni. Ez számomra ismét egy jól tetten érhető mozzanata annak a spirituális destrukciónak, amivel a mai fogyasztói társadalom jellemezhető és amivel szépen lassan mérgeznek minket.

Kedves Olvasóközönség! Engedjétek meg, hogy bejelentsem ennek a blognak a megszületését. Tematikáját tekintve nehéz egyelőre egyértelmű meghatározásokat tenni, szándékaim szerint ezt majd az élet alakítja. Ahogy a leírásban is utalok rá ez a blog egyben egy kísérelt is a szokásos gondolkodási keretek (sémák) feloldására és a dolgok megszokottól eltérő megvilágításba helyezésére. Másfelől kísérlet arra, hogy bennem felmerülő gondolatok "megfertőzzenek" vagy méginkább "megtermékenyítsenek" másokat és továbbgondolásra ösztönözzenek. Lesz itt szó a kultúrától elkezdve a politikán át a filmkritikáig sokminden terveim szerint. Hogy mi kerül túlsúlyba, azt egyelőre még nem tudom, érzésem szerint jelentősen semerre nem billen ki majd túlságosan a mérleg nyelve, mivel a blog témáját a személyes élményeim kapcsán felmerülő gondolatok, kérdések és elmélkedések adják, amelyek az élet számos területére kiterjednek. Olvassátok el, ítéljétek meg, gondoljátok tovább! És készüljetek, mert hamarosan kilövés: 10,9,8,7...