Egy-két hete úgy alakult, hogy pár napot a szüleimnél töltöttem. Egyik este elkezdtem nézni egy – a leírás alapján - izgalmasnak tűnő filmet. Hamar kiderült, hogy nem az, de annyira azért sikerült felkelteni az érdeklődésemet, hogy továbbnézzem, hogy fény derüljön a történetbe csempészett rejtély nyitjára. Ígyhát néztem-nézdegéltem tovább, miközben egyáltalán nem élveztem. A megoldás végül lenyűgözően gyenge volt, utólag csak sajnálja az ember a rá elvesztegetett időt. Az érdekes inkább az, hogy mindeközben végignéztem egy rakás számomra semmilyen élvezeti értékkel nem bíró akciójelenetet, amelyek a film előrehaladtával egyre csak szaporodtak. Apám leült mellém, gyenge kíséreltet téve a bekapcsolódásra és láttam rajta, hogy ezek a jelenetek feszélyezik. Régebben ez örök viták forrása volt közöttünk, amíg gyerekként otthon laktam, az ilyen jelenetek mindig kivágták nála a biztosítékot. Egyszercsak azon kezdtem el gondolkodni, hogy nálam vajon miért nem és valószínűleg az lehet a megoldás, hogy én már kiskoromtól fogva hozzá voltam szokva az akcióban dúskáló képsorokhoz, míg az ő gyerekkorában tévé sem volt. Én már nem tudom rendkívüli dolognak látni, hogy egy filmben érzéketlenül ronggyá lőnek valakit, egyik percről a másikra papírlap vékonyságúra kilapul egy autó vagy fényes tűzijáték keretében darabokra robban egy híres épület. Viszont ez a mostani film már engem is zavart. Sokkal látványosabbak lettek ezek a jelentek, sokkal sokkolóbbak és a sztorinak is egy jóval nagyobb részét teszik ki, pedig ez még egy értelmes történetnek indult. A film ezzel akart szórakoztatni, de nem tudott, apámat még kevésbé. Azt hiszem az egy természetes reakció, ha az ember erőszakos jelenetek nézése közben feszültséget érez. Voltaképpen ezt is szeretnék elérni, csak tekintve, hogy az én és a nálam fiatalabb generációknak ez folyamatos ingerküszöb-feltolódást okoz, ezért az ingerületet is egyre durvábbá kell tenni. Így verseng az ingerküszöbünk és az ingerek egymással a végtelenségig. Ezzel még tulajdonképpen nem mondtam semmi újat. Mindenki természetesnek veszi ezt a jelenséget. Amikor ennyien versengenek a figyelmünkért, amikor az átlag fogyasztó egyetlen nap alatt több száz (egyes becslések szerint több ezer) hirdetéssel vagy valamilyen burkolt befolyásolással találkozik, akkor sokan csak fejlesütve (vagy még fejlesütve sem) beletörődnek, hogy ennek így kell lennie. A piac és ez a világ így működik, ha észre akarjuk vetetni magunkat, ki kell vágni a biztosítékot, át kell ugrani a torony magasan levő küszöbértéket. Jól mutatja ezt az is, hogy a media hack, ma már pénzért vehető szolgáltatás, erre szakosodott ügynökségekkel. És ugyanígy a filmeknél: ha azt akarjuk, hogy a film megmozgassa szanaszét ingerelt elménket, akkor bizony a jeleneteknek ütnie kell.
Később aztán azon kezdtem el töprengeni, hogy ennek tényleg így kell-e lennie, ahogy az uralkodó szemléletmód állítja? Tényleg a végtelenségig kell „élménybombákkal” ingerelni magunkat? Van ennek egyáltalán valami határa? Azt gondolom nem. A dolog kulcsa talán ott van, hogy figyelmünket folyamatosan ezekre a minket érő erőteljes befolyásokra irányítjuk. Tesszük ezt kénytelen, mivel igen erősen kereszttűzbe vagyunk állítva. A figyelmünk az ezért versengőknek értékes kincs, olyan mint a bánya mélyén szunnyadó drágakő. Megéri érte ásni a föld mélyére néhány aknát, berobbantani pár falat, miközben tudjuk a forrás kiapad egyszer. De talán, ha egy kicsit jobban struktúrálnánk az életünket, ha például időnként elvonulnánk, ahogy teszik ezt sok kultúrában, kizárva hosszabb időre mindenféle külső hatást és csak magunkra figyelnénk. Ha keresnénk másfajta élményeket, amikor nem mások küzdenek azért hogy élményt szerezzenek nekünk, hanem mi magunk küzdünk meg az élmény átéléséért. És ha mindezeket rendszerezve az életünk részévé tennénk, akkor nem kellene folyton feljebb és feljebb tolni azt a bizonyos küszöböt, hanem egy állandó, normális szinten maradhatna, mivel mi magunk is képesek lennénk magunkat saját akaratunkból újra és újra kizökkenteni a „valóságból” vagy legalábbis az „általános” megszokott tudatállapotunkból. Én hiszek ebben és úgy látom (ha kevesebben is), de vannak akik ezt meg tudják valósítani.
