Öncenzúra Blog

Az alábbiakban egy előadást szeretnék megosztani Takács-Sánta Andrástól. Ő elsősorban környezetvédelmi/ökológiai szakember és az előadás témája is elsősorban ezen tudományterületek legfontosabb  aktuális kérdéseivel foglalkozik. Ezek is nagy érdekesek, ajánlom mindenki figyelmébe. Viszont külön kiemelném belőle azt a részt, ami nekem nagyon tetszett, konkrétan, hogy milyen érthetően és kézzel foghatóan fogalmazza meg a jelenleg uralkodó gazdasági modell legnagyobb paradoxonát, a folyamatos növekedés problémáját. A modern kapitalista piacgazdaságok ugyanis a jellegüknél fogva állandó növekedésre vannak ítélve. Egyszerűen így van kitalálva a rendszer: ahhoz, hogy a gazdaság motorjának/szívének/központjának tekintett bankok és hitelintézetek a gazdaság finanszírozására adott hiteleik kamatát visszakapják, az egész gazdaságnak nőnie kell, hogy a szükséges értéktöbbletet legyen miből fedezni. Az állandó növekedéshez viszont a fogyasztás állandó növekedésére is szükség van. Napjainkban legtöbben úgy tekintenek a fogyasztásra, mint a boldogság kizárólagos forrására. Csakhogy a boldogságunk vagy a jólétünk - ha úgy tetszik - egy bizonyos ponton túl nem nő a fogyasztás állandó növelésével, sőt épp ellenkezőleg. Takács-Sánta itt kutatásokra is utal, de szerintem ezt minden józan eszű  és szívű ember beláthatja anélkül is. A jólétünk ugyanis más fontos tényezőktől is függ például az emberi kapcsolataink minőségétől, az időfelhasználástól, azaz, hogy a rendelkezésünkre álló időt mennyire tudjuk számunkra hasznos és örömöt adó tevékenységekre fordítani. Az állandó fogyasztás növelés épp ezeket a tényezőket erodálja: a nagyobb fogyasztáshoz, többet kell dolgozni, többet kell vásárolni, következésképp kevesebb időt tudunk fordítani szeretteinkre, a velük való- és minden más általunk hasznosnak tartott időtöltésre. Úgy látom  ettől körülöttem mindenki szenved, szűkebb és tágabb környezetemben egyaránt. Ez különösen az időhiány formájában ölt testet, de az emberi kapcsolatok romlása is igen kézzelfogható. Az a legmegdöbbentőbb, ha belegondolok, hogyha ennyire szenved mindenki, akkor miért hajszolja bele magát ebbe az ördögi körforgásba? Úgy érzem gyakran észre sem vesszük, mennyire szemmel látható csapdának vagyunk a foglyai. Sokan a munkamániába menekülnek. Azzal mentik fel magukat, hogy ő nekik szenvedélyük a munkájuk és ebben leleik legtöbb örömüket. Sok emberrel találkoztam, aki ezt mondta vagy sugallta, de nem tudtam elhinni neki, hogy boldog és hogy tényleg szereti a sokszor unalmas irodai munkáját, amivel többnyire mások zsebét tömi ki. Valahogy nem volt hiteles. Érdemes a jólétünket ilyen szemszögből is végiggondolni, mielőtt túl késő lenne.